4. fejezet

Tartják, hogy minden rossznak, ami velünk történik, oka van. A rossz dolgok után mindig jó történik, s minél nagyobb a súlya a negatív eseménynek, annál nagyobb az értéke a jónak, ami majd következik az életünkben. Minden attól függ, hogy mennyire vagyunk türelmesek, és mennyire vagyunk hajlandóak nyitni az új dolgokra, elfogadni azt ami megtörtént, és lezárni a múltat. Egyszerűbben tiszta lappal indítani az Életet…

Kitti és Dávid egyre közelebb került egymáshoz, nagyon boldogok voltak, bár akadtak kisebb- nagyobb nézeteltérések közöttük. Viki nagyon nehezen tudta feldolgozni az egész helyzetet, Kitti kísérletei a lánnyal való beszélgetésre, szinte mindig kudarcba fulladtak. Ha mégis sikerült szóra bírni Vikit, a legtöbbször vitába torkollott és szemrehányások tömkelegét vágták egymáshoz. Napról napra egyre jobban eltávolodtak egymástól. Egy nap Kitti az idei tanévben először nem ment órára. Senki nem tudta mi történhetett. Vikiből kitört a pánik. Mi van, ha valami történt? Talán soha többet nem találkoznak. A gyanúja nem is volt oktalan. Léna, az egyik osztálytársa elmesélte, hogy Kitti előző éjjel nagyon magas lázzal és hallucinációkkal küzdött. Az orvosok sem mertek megesküdni rá, hogy túléli az éjszakát. 

3. fejezet (folytatás)

Egy hónap telt el a beszélgetésük óta, Kitti hiába hívta telefonon Vikit, a lány nem jelentkezett.  A suliból is több napra kimaradt, senki nem hallott felőle. Kitti kezdett aggódni, hogy valami történhetett, úgy gondolta, hogy elmegy a lányhoz és beszél vele. A kapu előtt azonban meggondolta magát. Kétes érzések kerítették hatalmukba. Úgy érezte, ő nem tehet semmit erről az egészről, nem hibás, nincs oka bocsánatot kérni.  Másrészről viszont egy több éves barátságról van szó, és nem lehet csak úgy eltörölni a sok közös emléket. Azzal is tisztában volt, hogy Viki természetéből adódóan magába fojtja a bánatát, és nem lesz hajlandó senkivel beszélni és saját magát fogja okolni a történtekért, aminek nem biztos, hogy pozitív kimenetele lesz. Csak állt a ház előtt és nem tudta eldönteni becsengessen, vagy hagyja az egészet. Már épp csengetett volna, amikor megcsörrent a telefonja. Máté volt.

- Hát nem tudom, nem hiszem, hogy most alkalmas lenne.

- Már megint azt az idiótát babusgatod? Mit törődsz vele? Egy hónapja feléd se néz.

- Hát épp ez az. Ő nem ilyen.  Sosem csinált még ilyet. Aggódom…

- Mert? Tudod egyáltalán mi baja? Egy nappal később beszélsz vele, nem dől össze a világ.

- Nem tudom Máté. Ez tényleg nem normális dolog. Suliiba se jött…

- Hát nekem mindegy, szerintem csak túlaggódod, nem vagy az anyja, hogy ápold. Majd lenyugszik. Most épp ráérek, szóval döntsd el, mi legyen, mert kitalálok magamnak más programot.

- Mit? Durmolsz egész délután?- mosolyodott el Kitti.

- Ja

- Figyelj beszélek vele, aztán majd hívlak. Vagyis inkább te hívj ha észhez tértél.

- Hát jó.

- Akkor holnap beszélünk!- nevetett Kitti - Szia!

- Szia!

Viki anyukája nyitott neki ajtót.

- Szia! Viki itthon van?

- Szia! Igen, de azt mondta nem akar senkivel beszélni, még nekem se mondja el mi baja.

- Azt hiszem én sejtem. Bemehetek?

- Gyere.

- Szia Viki! Hogy vagy?

- Rosszul…

-  Beteg vagy?

- Nem.

- Akkor mért nem jöttél suliba?

- Mert nem éreztem jól magam, de holnap már megyek…

- Ja értem.  Figyelj…

- Ne! Ezt most nem akarom hallani… - csattant fel Viki

- Azt se tudod mit akarok…

- De… Vele…Róla akarsz beszélni… Sejtem mit, de nem akarom tudni…

- Ugyan már…nagyon rosszul sejted szerintem – Kitti megpróbált barátibb hangon beszélni a lánnyal, bár nagyon dühös volt Viki viselkedése miatt.

- Azt ne mondd, hogy nem vagytok együtt, mert nem hiszem el…

- Pedig ez van… nem tud semmiről… azt nem mondom, hogy nem sejt semmit, de konkrétat nem mondtam neki.

- Aha.

- Figyelj, tudom, hogy  most nem fog tetszeni amit mondok, de nem értelek. Mit vagy kiborulva? Az isten áldjon meg, nem lehetsz szerelmes egy olyan emberbe akit nem is ismersz! Max csak vonzódsz hozzá. A kettő nem ugyanaz.

- De te persze lehetsz… - mondta Viki felháborodottan.

- Na állj! Mondtam én neked egy szóval is ilyesmit? Tudtommal nem! Tisztában vagy vele hogy mit csinálsz?

- De azt mondtad…

- Mit? Hogy igen, bennem is megmozdult valami, de ez nem egyenlő a szerelemmel. Nem vagy tisztában a fogalmakkal úgy látom.

- De igen! Csak… áá mindegy…

- Nem, nem mindegy! Ez, amit most csinálsz egy tizennégy éves kislány hisztije, akinek fogalma nincs a szerelemről. Nem így kell kezelni a helyzetet.

- Jó.

- Ne józzál!

- Mért akkor mit csináljak?

- Kicsit gondolkozz el, és nézz magadba. Így soha az életbe nem leszel előrébb, ha hagyod, hogy megőröljön minden kis gond ami az utadba áll.

- Ez nem kis gond… lehet hogy neked az, nekem nem…

- Csak nézőpont kérdése… tudod én mit látok? Hogy azt hiszed neked a legrosszabb, pedig nagyon tévedsz, hidd el nekem sem volt olyan könnyű, amikor feleszméltem a helyzetből, pedig akkor te még semmit nem sejtettél az egészből. Tudod mennyit filoztam, hogyan mondjam el neked? Tudtam, hogy túl fogod dramatizálni, és nem fogod értelmesen kezelni a helyzetet, de valahol reménykedtem, hogy most az egyszer tévedni fogok. Hát nem így lett.

- Akkor beszéljük meg…

- Nem. Ezen nincs mit megbeszélni.

- Mert?

- Gondolkozz el és ha rájöttél akkor szólj.

- De…ne csináld már…mond el mi van most mert ez bánt a legjobban, hogy semmit nem mondasz erről…

- Mit? Mit mondjak? Nincs miről beszélnünk…te képzelsz be tök hülyeségeket saját magadnak…. Komolyan mondom néha azt érzem nem vagy eszednél….elmondtam valamit és te egyből elrohantál, pedig semmi okot nem adtam rá… Gondolkodtam...

- és?

- Majd az idő eldönti…ha nem, akkor majd én elintézem…

- Hogyan?

- Elintézem, hogy megutáljon…

- Ne! Kérlek! Ezzel senkinek nem teszel jót!

- De…neked igen, nem kell nézned, ahogy mi ökörködünk, nem kell azzal a tudattal élned, hogy találkozunk suli után…

- Ezzel csak azt éred el, hogy még ennél is jobban utáljam magam...Én ezzel nem leszek előrébb….sőt...annyira utálom magam az egész miatt…legszívesebben eltűnnék vagy nem tudom…

- Nem kell… majd az idő megoldja…

- De ne tedd meg kérlek! Túl leszek rajta hidd el! Ahogy  a legutóbbi depimet is túléltem, ezt is túl fogom, csak idő kell! Könyörgök, ne csinálj semmit! Vagyis nem…pont az hogy nyugodtan foglalkozz vele, nem fog érdekelni, komolyan mondom! Csak ne tegyél semmi olyat, amivel magadat is megbántod!

- Majd meglátjuk…most mennem kell…holnap találkozunk… Szia! – Kitti gombóccal a torkában lépett ki az ajtón, ahogy beült a kocsiba zokogásba tört ki és minden porcikájával a pokolba kívánta Vikit…Bármennyire is szerette, nem tudta elviselni, hogy néha ilyen gyerekesen viselkedik, a hangulatingadozásairól nem is beszélve. Max hangerőre tette kedvenc zenéit, és nem törődve a sebességkorlátozással elindult Mátéhoz. 
A fiú épp most ébredezett, a haverjaival bulizni készültek. Kitti mit sem törődve a következményekkel, Máté karjaiba rohant és egy szó nélkül megcsókolta, majd zokogásban tört ki.

- Neked is szia… elárulnád ez mi volt?- kérdezte Máté döbbenten. – Te ittál?

- Nem…csak… - Kitti nem tudott megszólalni annyira tomboltak benne az érzelmek.

- Csak mi? Akkor füveztél?

- Hagyjuk…

- Hát valami magyarázatot hadd kérjek már a hisztiért…

- Nem érted igaz?

- Hát ne is haragudj, szinte még fel sem ébredtem, erre te idejössz, lesmárolsz, majd elkezdesz sírni…

- Komolyan azon vagy kiakadva hogy sírok? – nézett kérdőn Mátéra.

- Én kérdeztem előbb…

- Szeretlek… - Kitti torkában ismét megjelentek a gombócok.

- Aha… és ezt nem lehetett volna normális körülmények között közölni velem, gratulálok.

- Te tényleg ekkora bunkó vagy, vagy csak játszod az eszed?- Kitti hangján a csalódottságot és a dühöt egyaránt lehetett hallani. – Tudod mit, nem érdekel… hogy lehettem ekkora idióta, hogy reménykedtem bármiben is…

- Nyugi már, vegyél két nagy levegőt és ülj már le! Addig én átöltözöm meg elintézek egy telefont.

- Jó.

Pár perccel később Máté indulásra készen ült le a lány mellé.

- Na, figyelj, úgy volt, hogy ma este partizunk a srácokkal, de ahogy téged elnézlek , nem tudnám magam jól érezni.

- Menj csak el nyugodtan.

- Aha és egész este várjam a hívást, hogy diliházba kerültél, hát inkább itt ülök és várok.

- Mire?

- Arra hogy mikor leszel olyan állapotba, hogy megmagyarázd az előbbi alakításod.

- Ha majd azt látom rajtad, hogy komolyan veszed, amit mondok.

- Most is épp azt teszem. Különben már elhúztam volna a csíkot. – mosolyodott el Máté.

- Már elmondtam… szeretlek… szerintem ebbe minden benne van. – Kitti szemei ismét könnybe lábadtak.

- Aha…

- Ennyi?

- Mért mit vártál?

- Nem tudom…

- Akkor meg ne hisztizz… - Máté hosszan Kitti szemébe nézett. – Nos?

- Hát… beszéltem Vikivel…

- Aha értem. Ő mondta, hogy gyere ide és támadj le, majd kezd el bőgni mint egy idióta.

- Nem. Igazából már réges rég meg kellett volna tennem, hogy elmondom, de még magamnak se mertem bevallani. Féltem…

- Mitől?

- Hát hogy mi lesz, ha elmondom bárkinek, de főleg attól, hogy te hogy fogsz reagálni. Annyiszor lejátszottam az agyamban…

- És? Fogadok nem erre számítottál…

- Hát őszintén… de… - Kitti arcán most először jelent meg az őszinte mosoly, amióta belépett az ajtón.

- Na így már sokkal jobb. Végre mosolyogsz- Máté megfogta Kitti kezét. – Nem tudom mit mondott neked Viki, nem is akarom tudni, de örülök, hogy így kihozott a sodrodból. Legalább megúsztam egy nyálas szerelmi monológot.

- Ezt most én nem értem…

- Jajj, ne már! Szerinted tényleg csak azért maradtam itthon, mert kinézem belőled, hogy bedilizel egy visszautasítástól? Annál te sokkal erősebb vagy, bár az előző öt perc nem erről tanúskodik, de sírba viszem a titkunkat – nevetett fel Máté. – Nézd, én valójában nem vagyok egy Rómeó, aki hülye szerelmi monológokkal traktálja a barátnőjét. Lehet hogy ezt látja mindenki, de óriásit tévednek. Tudom, hogy a legtöbb lány álompasinak tart, volt idő, amikor nagyon is éltem ezzel, de belefáradtam. Az elején izgalmas volt, de egy idő után kezdtem tényleg csak szórakozni mindenkivel, aki az utamba került. Egy buliban találkoztam valakivel, bókoltam neki, hoztam a formám, hogy úgy mondjam, de ő csak kinevetett. Nem hatottam rá. Azt éreztem, hogy miatta képes lennék megváltozni, de nem érdekeltem. Azóta se láttam, de megváltoztam. Talán azért, mert reménykedem még mindig, de az is lehet, hogy simán kinőttem belőle. Nem tudom. Néha tényleg megtenném, mert annyi idióta lány van ezen a Földön, aki megérdemelné, és akkor végre kilépne az álomvilágból. De te olyan más vagy. Amikor veled vagyok sokkal jobb minden. Nyugi nem fogok ömlengeni, de ez tényleg így van. Látom, hogy van értelme normális emberként viselkedni.

Kitti szemei ismét könnybe lábadtak:

- Máté… én… én… nem is tudom, mit mondjak… amióta az eszemet tudom, sosem mondtak nekem ennyire szépet. Köszönöm!

- Hát nincs mit… de azért, ha lehet, ezt inkább ne beszéld meg senkivel…

- Nyugi, az egód biztonságban van- kacsintott a lány és egy puszit nyomott a fiú arcára.

A két fiatal innentől kezdve már teljesen őszintén és felszabadultan beszélgetett az érzéseiről. Gyakrabban találkoztak, iskolába is együtt mentek, nem törődve a társaik véleményével.

3. fejezet

A Sors bizony furcsa dolgokra képes. Amíg az egyiket boldoggá teszi, a másiknak fájdalmat okoz. Két ember között úgy meg tudja bolygatni a szálakat, hogy azok az további  életükre hatással lehetnek. Csakis rajtuk múlik, hogyan bogozzák ki…

Viki és Kitti nem átlagos barátok, már-már testvéri szeretet, ami kettejük kapcsolatára mondható. Akármi történik, mindig mindenben számíthatnak a másikra, sohasem hagyták még cserben egymást, nem volt semmilyen titkuk a másik előtt, ha néha összekaptak valamin, másnap nevettek rajta, mintha mi sem történt volna. Ha akarnák, sem tudnák eltitkolni a gondjaikat, hiszen már egymás pillantásaiból tudják, ha baj van. Viki nem szeretett a gondjairól beszélni, inkább magába fordulva szenvedett napokig. Kitti volt életében az egyetlen ember, akinek bármit elmondhatott, anélkül, hogy kétségei támadtak volna a bizalmat illetően. Volt olyan dolog, amiről még Viki szülei sem tudtak, csak Kitti. Amikor megjelent az új diák az iskolában, történt valami, amiről álmodni sem mertek volna…

Az egyik délután Kitti összefutott az új diákkal. Sokat beszélgettek, nevetgéltek, amit az ember ilyenkor tenni szokott. Mivel Kitti tudta, hogy Vikinek fontos minden dolog, ami a fiúval kapcsolatos, megpróbált segíteni a lánynak A szokásos kérdések jöttek szóba: hogy érzi magát az új iskolában, sikerült-e beilleszkedni, esetleg barátokat szerezni. A legtöbb kérdésre igen volt a válasz. Nagyon közvetlen fiúnak tűnt, itt biztos nem lesz gond, ha esetleg arra kerül a sor, hogy Viki megszólítsa. Amint hazaért, Kitti fel is hívta Vikit, elmesélte a történteket. Másnap Viki nem ment iskolába, lebetegedett. Kitti ismét a fiúval ment haza. Egyre többet találkoztak, egyre szimpatikusabbak voltak egymásnak. Kitti nem olyannak látta a fiút, mint Viki.  Számára teljesen az ellenkezője annak, amiket Viki mesélt róla. Valami megmagyarázhatatlan érzés kavargott benne egy idő után, ha a fiú közelébe került. Kitti hagyta, hogy kiteljesedjen ez az érzés. Amikor Vikivel beszélt Mátéról,- így hívták a fiút-, inkább csak hallgatott, tudta, hogy nem szabad elmondania a lánynak az érzéseit. Vikit naivsága elvakította, nem gyanakodott semmire, nem vette észre a jeleket.

A két lány kapcsolata innentől kezdve megváltozott. Kitti már nem beszélt Vikivel órákig a telefonon, az iskolában sem várta a megszokott találkahelyükön. Ha épp nem volt semmi dolga, akkor kereste a lány társaságát, de egyébként nem hiányzott neki. Ha megbeszéltek egy találkozót, mindig talált kifogást, hogy lemondja, sőt, volt, hogy egyszerűen el sem ment. Viki csalódottságot érzett, Kitti pedig iszonyú nagy fájdalmat. Pontosan tudta mit tesz, ennek ellenére nem tudta fájdalom nélkül kezelni a helyzetet. Történt valami, aminek soha az életben nem szabadott volna bekövetkeznie… legalábbis nem ebben a formában. Kitti beleszeretett Mátéba. Ahogy napról napra egyre többet találkoztak, csak úgy észrevétlenül hatalmasodott el rajta ez az érzés. Többet tudott a fiúról, mint bárki más a környezetében. Nagyon jó viszonyt ápoltak, azonban egy nap Kitti úgy érezte számára ez több, mint barátság. Voltak olyan pillanatok, amikor Máté is úgy viselkedett, mintha ő is hasonlóan érezne Kitti iránt.

Kitti nem tudta mi tévő legyen, azonban egy dologban biztos volt: semmiképp sem szabad beszélnie erről a helyzetről Vikinek. Továbbra is úgy kell viselkednie, mint eddig. A szerelem nem tart örökké és nem ér annyit, hogy egy évek óta tartó barátságot tönkretegyen. Fájdalmas idők következtek Kitti számára, de kívülről senki nem sejtett semmit. Napközben rengeteget beszélgettek Vikivel Mátéról, esténként azonban Kittiből előtörtek az érzelmek, a naplójába oldalakon keresztül ezekről az elfojtott érzelmekről írt, volt olyan este, amikor álomba sírta magát. Másnap mindezeknek semmi nyomát sem lehetett látni. Mivel Kitti nem volt az a lelkizős fajta, így senkinek nem beszélt az érzéseiről, még Vikinek sem mondott semmit… Hogy is mondott volna bármit? Hisz a lány fülig szerelmes volt Mátéba, és ez a helyzet nagyon rosszul venné ki magát, ha kiderülne. Nem tudni, ki viselné rosszabbul, de egy biztos, a barátságuk örökre megváltozna.

Hónapok teltek el úgy, hogy Viki nem sejtett semmit. Egyre többször emlegette, hogy nem érdekli már Máté, képes túllépni rajta. Kitti ismerte már eléggé a lányt, hogy ne higgyen neki, azonban úgy érezte, eljött az idő, hogy bevalljon mindent. Vagy ha nem is mindent,egy részét valahogy közli vele.

- Ez nem ilyen egyszerű… Nem jó dolog… Sokaknak ártanák vele, ha ez kitudódik.

- Ugyan már, szeretni a legjobb dolog az életben.

- De ez most más… meg mi van, ha rossz, akit szeretek?

- Neked kell szeretni, nem másoknak…

- Hát jó… De ez így akkor sem jó…

- Van egy konkrét személy kilátásban? Igen vagy nem?

- Igen.

- Na de hisz ez szuper. Drukkolok neked!

- Ne tedd! A vesztembe rohanok vele, minden egyes alkalommal, akárhányszor találkozom vele.

- Miért? Ő tudja?

- Mi?? Dehogyis… vagyis… lehetséges…

- Na, most akkor melyik?

- Szerintem tudja, nagyon is.

- Akkor mi itt a probléma? Tetszik neked, te is neki, már csak az kell, hogy egymással is tudassátok és minden szuper lesz. Ne legyél ennyire nyuszi, menj és mond el neki, mit érzel. Jó ezt pont én mondom, aki sose merne ilyet tenni, de ha tudnám, hogy a másik is ugyanazt érzi amit én, biztos, hogy a tudtára adnám valamivel.

- De ezzel sokaknak ártanék... Olyanoknak, akik nagyon közel állnak hozzám. De ez így van megírva. Kibírom, hisz volt-e már olyan dolog, az életemben, amit nem éltem túl? Nem, mivel itt vagyok és veled beszélgetek. Ez is megoldódik, mint minden egyéb.

- Na állj! Ezt most azonnal fejezd be! Most szépen elmondod ki az és miért akarsz te mindenkinek ártani. Ha végeztél elmondom a véleményem, vagy igazat adok, vagy nem. Ez attól függ, mit mondasz. Kezdheted! Most!

- Jó rendben, de ha elmondtam, utána elmegyek, majd este meghallgatom a véleményed, sietnem kell haza. Szóval, az egész körülbelül három hónappal ezelőtt kezdődött. Akkoriban sokat hiányoztál a suliból, így nem sejthettél semmit. Infókat próbáltam neked szerezni Mátéról, minden alkalmat megragadtam, hogy beszéljek vele. Volt, hogy iskola után beültünk egy kávézóba és órákig beszélgettünk erről-arról. Ezek a találkozások idővel egyre sűrűbbé váltak. Minden egyes alkalommal hazakísért, így még többet volt alkalmunk beszélgetni. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy iszonyatosan zavarban vagyok, ha elejt egy-egy bókot, vagy annak látszó mondatot. Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert melyik lány nem örül egy dicséretnek a hajáról, vagy a szemeiről. De amikor ezek is megsűrűsödtek, én is egyre kellemetlenebbül kezdtem érezni magam, ha kettesben sétáltunk. Áldom az eget, hogy hamar meggyógyultál és csatlakoztál a társaságunkhoz. Azonban örülni mégsem örültem annyira, mert így nem tudtam vele kezdeni semmit, mert téged viszont került. Erre a mai napig nem jövök ré, hogy miért van. Bevallom kezdett idegesíteni a jelenléted, hogy miattad nem tudunk találkozni, így kerültelek egy időben. Ekkor tudatosult bennem, hogy mi is ez az egész: részemről a Mátéval való kapcsolatom, több, mint egy szimpla barátság. Arról halvány lila sejtésem sincs, hogy Ő mit érez, de szerintem nála is van valami érzelem irántam, csak nem vallja be, ahogy én sem fogom… Hát röviden ennyi…

Viki arcán először a döbbenet, majd a csodálkozás arcvonásai jelentek meg. Szóhoz sem jutott, ennyit bírt kinyögni:

- Azt hiszem ehhez nekem idő kell, hogy feldolgozzam… Most mennem kell, majd beszélünk. Szia!

2. fejezet

Boldogtalanság…Szeretethiány…Egyedüllét…Van, amikor ezek miatt menekülünk az álmainkba, hogy ott megtaláljuk ezekre a gyógyírt. Egyesek azt gondolják, hogy az álmaink a saját kezünkben vannak, tudjuk befolyásolni azokat. De mi van akkor, ha nem csak a való életben, hanem a fantáziánkban is kicsúsznak a kezeink közül a dolgok? Viki legutóbbi álmában a „herceg” továbbra sem volt hajlandó elárulni nevét, eléggé ellenszenvesen beszélt a lányhoz. Flegma volt, rideg és utálatos. Mindezek ellenére Vikit továbbra is érdekelte a fiú. Valami megmagyarázhatatlan dolgot látott a szemében, ami feltöltötte, és még a leggonoszabb mondata (amely szerint a lány egy senki) sem tudta elfeledtetni az érzéseit iránta. 

A valóságban azonban továbbra is folytak az események, nem is akárhogyan. Viki iskolájába egy új diák érkezett, aki hátborzongatóan hasonlított az álombéli „herceghez”. Viki megrémült és kétségbeesett, amikor többször is összefutott a fiúval a folyosón. Mi történik? Ki ez a rejtélyes diák és miért kísért? Ilyen és ehhez hasonló kérdések tömkelege cikázott Viki fejében minden egyes alkalommal. A rémület jogos volt, hiszen az álmában is csak nagyon sokára tudta szóra bírni és akkor is eléggé visszautasítónak tűnt a fiú. Elhatározta, hogy nem vesz róla tudomást, nem fog ránézni, ha találkoznának a iskola bármely területén. Ez azonban elég nehézkesnek bizonyult, mivel szinte minden nap elmentek egymás mellett, sőt még a zongora órájuk is egy időpontban volt. A történtek annyira megviselték a lányt, hogy az már belebetegedett, és egyre kevesebbet járt iskolába. A legrosszabbak a napokon át tartó rémálmok voltak.

Három hónapig mentek így a dolgok. Egyik reggel Viki elhatározta, hogy innentől kezdve megragad minden alkalmat, hogy szót váltson a „herceggel”. A következő találkozáskor biztos, hogy meg fogja szólítani.  Nem félt a következményektől, mindenre fel volt készülve, hiszen már egyszer megálmodta azokat. Egyetlen embernek mondta el, hogy mire készül: a legjobb barátnőjének, Kittinek. Az előzményekről röviden beszélt, még így is fájdalmas volt felidézni őket.

- Mi rossz történhet?- tette fel magának Viki a kérdést. –Tisztában vagyok a következményekkel, azt is tudom, hogy valószínűleg fájni fog, akármit mond, de tudnom kell, hogy van-e köze az eddig elhangzottakhoz.

- Szerintem várj még egy kicsit. Hátha kapsz valami jelet vagy nem tudom. Figyeld meg a reakcióit, ha a közelében vagy.

- Már épp eleget vártam! Nem bírom elviselni ezt a semmit tevést! Tudom, mit csinálok, ne aggódj!

- Hát jó. Én szóltam…

Viki alig várta, hogy kicsengessenek, és mehessen a zongoraórára. Remélte, hogy előbb fog odaérni, mint a titokzatos diák, mert így lenne ideje felkészülni mindenre. Ahogy belépett az ajtón, ismerős dallam ütötte meg a fülét. Valaki az előadóteremben a kedvenc darabját játszotta a zongorán. Mivel még bőven volt ideje az órakezdésig, gondolta utánajár, a dolgoknak. Bekopogott, de nem kapott választ… Újra próbálkozott, de semmi reakció, ezért benyitott. Döbbenet ült az arcára, mikor meglátta ki ül a zongora mögött. Még levegőt is elfelejtett venni, így már-már elfojtott hangon szólalt meg, mikor az idegen észrevette.

- Bo…bocsánat…- Viki eszeveszett rohanásba kezdett, meg sem állt hazáig.

- Mit tegyek? Ha elmegyek az órára, biztos idiótának fog tartani, így még kevesebb esélyem lesz bármire is vele kapcsolatban… Ha itthon maradok, akkor tuti gyávának tart majd…

Az idő csak úgy rohant, de Viki még mindig nem állt készen arra, hogy visszamenjen a zeneiskolába. A szanaszét heverő kottákat rakosgatta össze, pár dallamot lejátszott a zongorán, hogy minél lassabban teljen az idő és ne kelljen elindulnia otthonról. Viki nem bírta tovább: összeszedte a maradék bátorságát és a kottáit, majd elindult otthonról. Útközben, hogy elterelje a gondolatait és kizárja a külvilágot, zenét hallgatott. Annyira belemerült a zenébe, hogy a következő sarkon belebotlott valakibe.

- Elnézést kérek, az én hibám volt…- magyarázkodott Viki, de ebben a pillanatban a szava elakadt, nem kapott levegőt… Azt hitte menten elájul, mert nem hitt a szemének: az ismeretlen ismerős pillantása ölni tudott volna. Igen, a zongora mögött ülő fiatalember, jobban mondva diák volt, akivel minden egyes nap összefutott az iskola folyosóján, és akit ma a zongoraórán szóra akart bírni.

- Hm…- ennyit mondott a fiú, és továbbállt.

Ha most valaki azt kérdezte volna tőle, hogy hány éves, valószínűleg nem tudott volna rá felelni. Ha az ember képes valakit a pillantásával megbénítani, akkor az most megtörtént: Viki nem bírt megmozdulni, csak állt és bámult abba az irányba, ahol a titokzatos idegen eltűnt.

- Viki! VIKI! – alig vette észre, hogy ott áll mellette a zongoratanára, nem éppen vidám arckifejezéssel. – Valami baj van? Úgy állsz ott, mint aki szellemet látott!

- Hogy? Tessék? Jaj, elnézést, egy kicsit elgondolkodtam… Máris megyek!- és már rohant is fel a lépcsőn, de a gondolatai valahol egész másutt jártak…

- Viki! Látom, hogy van valami baj, ma a szokottnál is szétszórtabb vagy… Ha így folytatod, kétszer is meg kell gondolnom, hogy kit küldök el, a következő zongoraversenyre. Nagyon tehetséges vagy, sokra vihetnéd ezen a pályán, ha egy kicsit is odafigyelnél arra, amit csinálsz.

- Bocsánat… Ígérem, a következő alkalommal jobban figyelek, és hiba nélkül fogom eljátszani a darabot…

- Na, jól van. Nos, mielőtt elmész, lenne itt még valami… Mint azt már te is tapasztalhattad, új diák érkezett iskolánkba. Ő is zongorázik, nagyon tehetséges fiatalemberről van szó. Nem tudtam másképp megoldani, sajnos a te óráiddal együtt tudtam elvállalni őt is.

- Ez mit jelent pontosan?

- Azt, hogy ezentúl nem csak veled foglalkozom ebben az időben, hanem vele is, azaz kettőtöket együtt tudlak csak tanítani, mivel a többi napokon már tele van az én órarendem más diákokkal. Remélem, ez nem fog téged befolyásolni semmiben.

- Hát… nekem nem gond, megoldható.

- Ennek örülök. Akkor a legközelebbi viszontlátásra! És ne felejts el gyakorolni!

- Rendben! Viszlát!

„Hát ez remek… azt hittem, csak egy alkalomról van szó… így azt hiszem, hallgatnom kell Kittire, és várok még azzal a beszélgetéssel.  Különben is, még ki kell találnom valami hihető sztorit a ma történtek miatt…”

Aznap éjjel ismét a „hercegével” álmodott. Most nem volt lekezelő, se elutasító. Sőt! Az eddigiekhez képest kedvesebben beszélt a lányhoz. Viki gyanakodni kezdett, hogy ez mögött a kedvesség mögött valami hátsó szándék van, ezért gyorsan a lényegre tért és újra megpróbálta kideríteni, hogy hívják:

- Most, hogy így belejöttünk a beszélgetésbe, megtudhatnám a neved?

- Dávid…

- Nos… Dávid, elárulnád, mért voltál mindezidáig olyan ellenszenves és… hogy is mondjam… olyan utálatos? Miért nem válaszoltál soha, ha kérdeztelek?

- Mikor kérdeztél valaha is olyat, amire válaszolnom kellett volna?

- Hát például a nevedet sosem árultad el akárhányszor kérdeztem. Valljuk be, ez azért nem egy eget rengető kérdés…

- Maradjunk annyiban, hogy nyomós okom van rá.

- Megtudhatnám mi az az ok?

- Ezt nem mondhatom meg.

- Valami magyarázattal mégiscsak elő kell rukkolnod.

- Mit kell ezen magyarázni? – Dávid egyre indulatosabb lett- Nem vagy az anyám, hogy beszámoljak neked mindenről!

- Látod, erről beszéltem. Megint utálatos vagy.

- Mert egy senkinek nem vagyok hajlandó magyarázkodni!

Viki könnyes szemmel ébredt. Hónapok óta először. Úgy tűnik, kezdődik minden elölről. Rápillantott az órára: háromnegyed tíz! „Remek… Elaludtam…”- gyorsan felvette az első ruhát, ami a kezébe akadt, majd rohant az iskolába.

Amikor beért, épp kicsengettek az óráról, Kitti a megszokott helyükön már várta. Viki gyorsan elhadarta neki, mit álmodott az éjszaka, majd megkérdezte, történt-e valami az órán.

- Nem maradtál le semmiről. De mesélj már! Mi volt tegnap a zongora órán?

- Ja, hát azt mondta a tanár, hogy ha így folytatom, nem mehetek a következő versenyre.

- Aha.. De engem főként az érdekelne, beszéltél-e az új fiúval?

- Nem, mert nem volt ott.

- Akkor nem is találkoztatok?

- Nem… azaz… de igen…

- És?

- Hát, amikor bementem a nagyelőadóba, éppen zongorázott valaki…

- Csak nem?

- Nem voltam benne biztos, hogy ő az Valaki a kedvenc darabomat játszotta, én pedig kíváncsi voltam. Bementem és csak egy pillanatra láttam, de meggyőződésem, hogy ő ült a zongora mögött!

- És? Mondott valamit?

- Nem tudom… Nem is hagytam rá alkalmat. Elrohantam haza, nagyon megijedtem. Ne kérdezd, mitől, én magam sem tudom miért tettem…

- Te nem vagy normális. Tudod mekkora lehetőséget szalasztottál el?!

- Tudom, de mégis mit tehettem volna? Nem mehetek csak úgy oda, hogy „helló, Viki vagyok, és nagyon tetszik, ahogy játszol!”

- Szerintem meg pont ezt kellett volna tenned.

- Mondod te. Nem láttad, milyen szemekkel nézett rám fél órával később.

- Állj! Az előbb azt mondtad, hogy nem volt ott az órán, igaz? Akkor hol találkoztatok?

- Amikor jöttem vissza a suliba, a sarkon nekimentem. Először nem is vettem észre, csak miután feleszméltem, akkor láttam, hogy ő az. Ahogy nézett rám! Mint aki meg akar ölni vagy én nem tudom… Biztos utál…

- Nem hinném… Te sem örültél volna, ha valaki neked megy csak úgy az utcán!

- De érzem, hogy nem leszek a szíve csücske.

- Lazíts! Hagyd a fenébe! Hagyd, hogy magától történjen minden!

- Majd megoldom… Most viszont rohanok! Majd hívlak!

- Szia!

Aznap délután Vikinek nagyon furcsa érzései támadtak. Ő maga se tudta megmondani, hogy mitől, egyszerűen csak volt benne valami rossz érzés, és sehogy sem tudott tőle szabadulni. Az éjszaka sem volt eseménytelen. Álmában Kittivel találkozott, aki meglehetősen furcsán viselkedett: nem hallotta (vagy talán nem is akarta meghallani) Vikit, aki a segítségét kérte. Egy későbbi álomképben pedig előtűnt egy pillanatra Dávid is, de mielőtt bármi történhetett volna, megcsörrent a telefon és Viki máris a valóságban találta magát.

1. fejezet

Távol mindentől, az emberektől, a város szélén egy egészen apró ház tengerkékre festett szobájában Viki a baldachinos ágyán éppen valami romantikus regényt olvasott. Már régen jól ismerte a történetet, de sosem unta meg. Mindig újabb és újabb szépségeket fedezett fel benne.  Talán a főszereplő jellemvonásai voltak megunhatatlanok a számára, mert az olyannyira hasonlított hozzá. Vagy a hősszerelmesé, aki szintén közel járt álmai hercegéhez. Ebben az esetben az álom szót szó szerint kell érteni: már hónapok óta egyetlen álma volt a lánynak, amitől nem tudott szabadulni. Na, nem mintha nagyon akart volna, hiszen egyedül az álomvilágban érezte boldognak magát. A valóságban nagyon keserves volt az élete. Kirekesztett volt, semmiben sem sikeres,  legalábbis ő így érezte. Rengeteget sírt éppen  emiatt, volt, hogy napokon keresztül gubbasztott a szobájában és egyetlen kérdés járt a fejében: „Miért?”

Ám egy nap, amikor leszállt az este, és elaludt, találkozott valakivel. Álmában olyan helyen járt, ahol azelőtt még sohasem. A rét túloldalán látott valakit, nem tudta miért, de érezte, hogy oda kell mennie. A rét sivár volt, a megjelent, ismeretlen fiú körül viszont sütött a nap, ahova csak lépett, virágok ezrei nőttek ki a földből. Viki követte a fiút, és próbálta megszólítani, de az ügyet sem vetett rá. Nem fordult meg, úgy tűnt nem veszi észre, hogy valaki követi, egyre csak távolodtak egymástól. Mire a lány utolérte volna a fiút, felébredt. A nap meleg sugarai megérintették Viki arcát, ez zavarta meg álmát.

Ébredés után azonnal kezébe vette a könyvet, és ahhoz a részhez lapozott, ahol a két szerelmes először találkozik egymással. Nem hitt a szemének: teljesen ugyanaz a helyszín, szinte hasonló találkozás. Amikor már egy hete folyamatosan ugyanazt álmodta, gyanakodni kezdett: azt gondolta, hogy biztos a könyv tehet róla, így pár napig nem is olvasta, inkább keresett valami más elfoglaltságot: tanult, zenét hallgatott, krimit olvasott, zongorázott. De ez idő alatt is feltűnt az álmában a fiú, és hiába szerette volna megszólítani, sosem érte el, és nem tudott olyan hangosan beszélni hozzá, hogy az meghallja őt. Viki nem bírta tovább, és már az álmaiban sem tudott hinni. Kezdte feladni a reményt, az életkedve is elment, hiszen egyetlen boldogsága is ellene fordult. Sokat gondolkozott vajon mi lehet az oka, hogy ennyire érdekli a fiú? Vajon miért pont ő jelent meg az álmában? A legutóbb furcsa ridegséget érzett körülötte, azonban ez nem hogy taszította volna, inkább vonzotta a lányt. Minden egyes éjszaka egyre közelebb kerültek egymáshoz, de még mindig nem elég közel ahhoz, hogy Viki hangjára felfigyeljen a fiú. Annyira izgatott lett ettől az egésztől, hogy terveket szőtt, bár tudta, hogy ezeket nem lehet álmunkban megvalósítani, hisz a tudatalattinkat nem tudjuk irányítani.

A következő éjjel alighogy lehunyta a szemét, máris ugyanazon a réten találta magát. De ez most más volt, mint amit eddig megszokott. Nem volt napsütés, nem látott senkit. Csak állt a rét közepén és várt. Elindult abba az irányba, ahol a fiú szokott megjelenni, de egy lépést sem tudott tenni. Valami az útjába állt. Ismerős tárgyra lett figyelmes a földön, de nem látta tisztán, hiszen sötét volt. Lehajolt, hogy közelebbről is megnézze: egy porosodó könyv volt, melyet már régóta nem nyitottak ki. Hiába fújta le róla a port, nem tudta elolvasni a címét. Nem is foglalkozott vele, hiszen igazából más érdekelte. Azonban mielőtt bármit is tehetett volna, megszólalt a vekker és felébredt. Egész álló nap az álmát próbálta megfejteni, de nem jutott semmire. Az iskolában sem volt képes másra koncentrálni, csakis erre. A dilemma mellé párosult a hiányérzet is. Újabb napok teltek el eseménytelenül. A rossz érzéseit azzal próbálta elnyomni, hogy órákon át ült a zongora előtt és folyamatosan egyetlen darabot játszott, ettől nyugodtabb lett, és tisztábban tudott gondolkodni. Már nem volt ideges esténként, ha lefeküdt, könnyebb volt álomba merülnie is. Ezektől az álmoktól kiegyensúlyozottabbnak érezte magát, kezdett visszatérni az életereje is. Sokkal boldogabb volt, egyre többet mosolygott, az estékbe nyúló sírások is kezdtek abbamaradni, de még mindig volt valami, amitől nem tudott szabadulni: hiányzott az a bizonyos álom, amelyben meglátta a rejtélyes fiút.
„Talán ha még többet gondolok rá, sikerülhet odaálmodnom magam”- gondolta Viki, és minden este úgy aludt el, hogy elképzelte, mit csinálna, ha ezúttal nem ő, hanem a fiú szólítaná meg. Nos, úgy tűnik, Viki tudatalattijához fűzött imái istenükre találtak, ugyanis aznap éjjel ismét ama bizonyos helyen találta magát, ahol először megpillantotta a fiút. Ismét megjelent, és Viki igyekezett a leggyorsabb lépteit felvenni, hogy végre megérinthesse. Egyre közelebb és közelebb került hozzá, félt, hogy megint idő előtt felébred, de ezúttal sikerrel járt. Megérintette a fiú vállát, aki először nem is figyelt fel rá, ezért Viki megszólította:

- Ki vagy és….- Viki hangja elcsuklott, miután a fiú megfordult és belenézett a szemébe. Csillogó kék szempár nézett le rá, melyben megcsillanni látszódtak a tenger hullámai. Vikit az első pillanattól kezdve megérintették ezek a hullámok, már-már ott érezte magát a tengerparton, a túlparton a szempár tulajdonosával. Azonban nem ez volt az egyetlen, ami megfogta a lányt. A szempárban volt valami fájdalom és komolyság is, ami nyomasztónak tűnhet más ember számára, de Vikinek ez nem volt meglepő. Sőt, úgy érezte, hogy talán ez volt az a bizonyos ridegség, ami úgy vonzotta hozzá. A vonzalom pedig egyre erősödött. Nem tudott, sőt, nem is akart tőle szabadulni. 
    Az álombéli fiú nem tudta mire vélni, hogy a lány miért bámulja folyamatosan.  Az első pillanattól kezdve rosszul érezte magát Viki mellett. Csak úgy sugárzott belőle az ellenszenv, csak úgy taszította magától a a lányt.

- Hagyj békén!- förmedt rá Vikire, aki nem értette miért bánnak vele ilyen gorombán.

- De hát miért? Mi rosszat tettem?

- Menj el és többet ne gyere utánam!

- Legalább a nevedet áruld el! Kérlek!- alighogy ezt kimondta, Viki újra ébren találta magát.